Andok égbe nyúló hegyei között az aranynál is értékesebb kincset lelnek: a
?papá?-t, a ?földi almát?, amely majd embermilliókat fog megmenteni az
éhhaláltól. Nyolcezer éves perui sziklareliefek árulkodnak történelem előtti
létezéséről és bizonyítják, hogy az ?indios? nagyon is jól tudták: istenek
ajándéka a csúnyácska alma. A Spanyolországba érkezett első krumplipéldányok
osztatlan sikertelenséget arattak. A gumó alaktalan volt, leprás végtagokra
emlékeztetett, az íze kesernyésnek tetszett (nem mindenki tudta, hogy meg kell
sütni-főzni), a kihajtott növénynél láttak már szebbet, virágai jelentéktelenek,
sőt mérgezőek voltak. Követek, futárok, diplomaták, sőt kalózok szanaszét
hordták ugyan Európában és az Újvilágban a krumplit, de mégis 2-300 év kellett
ahhoz, hogy pápai áldással, fejedelmi parancsra és némi furfanggal valóban
elindulhasson világ körüli hódító útjára. Történt ugyanis, hogy a francia
Antoine-Auguste Parmentier, foglalkozására nézve vegyész, patikus és tudós, Nagy
Frigyes porosz fejedelem fogságába esett a hétéves háború idején (1756-63). A
háború és egyéb sorscsapások folytán akkora volt az éhínség, hogy a foglyoknak
csak a legalantasabbnak tartott élelemből jutott. Ez volt a krumpli szerencséje
(meg a miénk). Parmentier ezután annak szentelte az életét, hogy a krumplit
?népélelemként? elterjessze. Igaz, hogy XVI. Lajos egy kicsit besegített neki,
de az érdem mégis a furfangos patikusé: Párizs határában egy darabka földet
beültettetett krumplival, nagy hűhóval vizesárkot ásatott köré, és napközben
katonákkal őriztette, mintha ki tudja, micsoda kincs rejlene a föld mélyén. A
környékbeliek pedig alig várták, hogy beesteledjen ? ellopkodták és a saját
földjükbe ültették a krumplit?