Két mű, két különleges művészi hang egy kötetben. Stringer embermeséinek és a
két szerző beszélgetéseinek közös üzenete: a társadalmi felelősségvállalás
szükségessége és az író leküzdhetetlen vágya, hogy író maradhasson. Lee Stringer
kokainfüggő hajléktalanként élt New York utcáin a nyolcvanas évek elejétől a
kilencvenes évek közepéig. Egy napon valami hegyes eszköz után kutatott, hogy
kitisztítsa vele a pipáját, és egy ceruzacsonkra akadt. Megtalálta, és írni
kezdett vele. Szenvedélyes drogosból hamarosan szenvedélyes íróvá vált,
otthontalanként az írásban lelt otthonra. A Street News szerkesztőjeként keserű
iróniával, de mély emberséggel, bölcsességgel, hihetetlenül érzékletesen és
hitelesen írta meg az utca népének történeteit. Stringer írásait olvasva
rádöbbenhetünk, hogy a New York-i elesettek világa nem is áll olyan távol
tőlünk, és gondolatai érzékenyebbé tehetnek saját világunk megértésére is. A
kötet második része két különleges művész találkozása. Vonnegut és Stringer
beszélgetéseik nem csupán az írásról szólnak, hanem a művészetről és általában
az egész életről. Egyformán lelkesednek egymás írásaiért és magáért az életért,
soha nem veszítik el humorérzéküket. A hatásos tőmondatok korában, ahol az
irodalom bizonyos értelemben feleslegessé vált, Stringer azért ír, hogy ne
kelljen olyan praktikusnak lennünk, Vonnegut pedig így prédikál: Az emberek
mindig is fognak regényeket vagy legalábbis novellákat írni, mert rájönnek, hogy
így tudják kezelni saját neurózisukat.