Ennek a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk,
egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas
alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott
templomát 1784-ben - kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak
takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az
igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a
politikában(mint miniszerelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta
el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott
Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan.
Egy mostoha dédanya a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint
mosónő szerepel, egy mostoha dédapa viszont színjátszásunk egyen drámairodalmunk
büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról
mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten, Blaha Lujza, Jászai Mari,
Pálmay Ilka, sőt, Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula
újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György
negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja... és nem lenne nehéz még néhány
hasonló példát felsorolni. Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a
budapesti Egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után
tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború
alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a
Vígszínház igazgatója... Ebben az állásban - érzése szerint - a kelleténél jóval
rövidebb ideg maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják a
pozíciójából. Pláne elismerés nélkül. Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti
tárgyú könyvet írt.