Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt.
És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem.
Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel a zenei példaképekkel, és
megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betűrend szerinti. Akkor
én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt
be - mikor is csak Mozart kullog utánam -, vagy a vezetéknevemen, mikor is
beékelődöm Bach és a Beatles közé. De az első nem lehetek semmiképp, s ez valami
ostoba okból pokolian dühít, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem
mindenben az elsőnek kell lennem. Tudják: családi örökség