1939. szeptember 13-án, amikor Lengyelország még védekezett és harcolt a
hitlerista áradat ellen, amikor a lengyel katona még elszántan szembeszegült az
akkori világ legkorszerűbb hadseregével, amikor a lengyel menekültek még nem
léptek át sem a román, sem a magyar határon, egy magyar értelmiségi az alábbi
sorokat írta le, telve őszinte és fenntartás nélküli együttérzéssel a harcoló
Lengyelország iránt: Európa frenetikus hangzavarából időnként felindultan, de
mégis biztatón hallatszik ki a varsói rádióbemondók hangja: ťFontos bejelentés
következikŤ - mondják néha ágyúdörgés és géppuskatűz között. Hol új jelentéseket
közölnek két detonáció között, hol csupán annyit, hogy ťNincs még veszve
Lengyelország!Ť Többnyire lengyelül beszélnek, és a világ nagy része nem ért
ugyan lengyelül, de azért feszülten várja a varsói hangokat. Én sem tudok
lengyelül, és így nem tudom, mit jelent e lágy és melodikus szláv nyelven a
ťkötelességtudásŤ és a ťhősiességŤ. A varsói szpíkerek tudják és gyakorolják a
Kosciuszkók és Bemek stílusában... Szó és tett sehol sem volt még azonosabb,
mint most Varsó II. hullámhosszán, az értelem és hősiesség hullámhosszán.
Megindultan olvassuk ma Bálint Györgynek, e tragikus sorsú, kiváló publicistának
fenti szavait, amelyeket a második világháború tizenharmadik napján vetett
papírra. Magyarország közelebb volt Lengyelországhoz, mint Franciaország és
Anglia. Nem Magyarország, hanem Franciaország és Anglia kötött Lengyelországgal
védelmi szerződést. Magyarországnak akkor más kötöttségei voltak, és Bálint
György felemelte a szavát ellenük. És ez korántsem magányos hang volt. Nemsokára
megmutatkozott, hogy a magyar nép nagy többségének érzései összecsengenek ezzel
a hanggal... Kötetünkben huszonnyolc egykori lengyel menekült emlékezik vissza a
számkivettség súlyos esztendőire, s állít ki - többnyire jó - bizonyítványt a
magyar népről, amely a poltika kegyetlen szoírtásában is megállta az igaz
emberség próbáját.