A pillanatot megragadni: nincs a világon szebb és nehezebb feladat. Ezt teszik
a festők, a szobrászok, a filmesek és a rádiósok is. Az itt és most élményét
nyújtani annak a közönségnek, amely sokszor kiszámíthatatlanul felemel, eldob,
de amelynek szeretetére oly reménykedve vágyik minden alkotó. A rádiósok is
féltő szeretettel készítik újabb és újabb alkotásaikat, amelyeket gyermekeikként
óvnak, majd nyújtják át rettegve-szeretettel közönségünknek, hogy ítélkezzenek
felőlük. Ritka, áldott pillanat, amikor egy ilyen gyermeket a közönség
ugyanolyan odaadóan fogad az első pillanattól kezdve, ahogy azt az alkotók
elképzelték. És csak ezután történhet meg a csoda, hogy mindannyiunk közös
gyermekévé válik az alkotás. Ennek az emberséges folyamatnak a hangját manapság
elnyomja az a tömegkommunikációs csatazaj, amelynek akarva-akaratlan részese a
Magyar Rádió is. Az Egy csepp emberség valamit visszaad közönségének. Naponta
visszaad 2-3 percet az ellopott belső csendből, és így talán a
tömegkommunikációs csatazaj sem visszhangzik már oly hangosan és haragosan
bennünk. Az Egy csepp emberség első kötetéből sokezer példány került az
olvasókhoz. Szakemberek mondják: nagy siker. Én azt mondom: mindannyiunk nagy
sikere. Most kíváncsian várom, hogy hányan csatlakoznak hozzánk a második kötet
megjelenése után, hiszen az Egy csepp emberség különleges, titkos jelszó is
lett, amelynek hallatán emberek találnak egymásra. Ezt tapasztaltam egy
fogadáson is, amikor sorba léptek hozzám a jelenlévők, hogy bemutatkozzanak.
Aztán egy idős bácsi - neve helyett - csak annyit mondott: egy csepp emberség.
Ez azt jelenti, hogy van értelme még az igaz, emberi szónak és gondolatnak, mert
vannak még értő és érző lelkek. Ezzel a hittel indítjuk útjára a második
kötetet.