Tizenegy versoszlop, Weöres Sándor költői művének tizenegy tartópillére
sorakozik egymás mellé a költő 60. születésnapját köszöntő kis verseskönyvében.
Azok a művek, amelyeket ő maga szimfóniáknak nevez, mert úgy összegezik egy-egy
korszakának költői jellegzetességeit, ahogyan a nagy zenei formák reprezentálják
Mozart, Beethoven, Bartók vagy Sztravinszkij világát. Az Első szimfónia például
a pályakezdet lírai kvintesszenciája, a ? korábban Háromrészes ének címmel
ismert ? Harmadik szimfónia az 1943 táján bekövetkezett nagy fordulat
összegezése, amikor nemcsak saját költészetén belül nyitott ?új tárnát? Weöres
Sándor, de az egész magyar, sőt: világköltészet szempontjából új tartalmakat
fogott el ihletével ?a lélek árján fénylő, forró igékből?, amikor ?a forma mellé
megjelent nálam a tartalom ? ahogyan egyik levelében írta, még 1943-ban, de
minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a
gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy
konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva.? De ezek a szimfóniák nemcsak
betetőzői egy-egy korszaknak, egyszersmind azt is előlegezik, ami a költő
ösztöneiben rejtve szunnyad, s később, látszólag váratlanul, szinte előzmények
nélkül valósul meg. Így a Negyedik szimfónia, a ?hódolat Arany Jánosnak?, a
pastiche remekműve, a más költő alkatába való beleélés ritka csodája, ahonnét az
út már a későbbi Psyché felé vezet. S végül a Tizenegyedik szimfónia (amelyet az
olvasóközönség ebből a kötetből ismerhet meg), megint nem pusztán a Psyché utáni
korszak összefoglalása, de valamiképpen az összes többi szimfóniára is ráépül. A
tizenegy hosszú versben a magyar líra történetében talán soha nem volt spontán
válogatás vagy kiemelés érvényesül, amit a költői ösztön maga végzett el, az
életmű építésével párhuzamosan, melynek ?egyik végén a nyugati líra a nagy
nyelvolvasztó, logikátlan ihlet-nyelvet teremtő kísérlete áll, a másikon az ősi
mítoszok modern sugallata? (Németh László).