Hozzávetőleg kétezer évvel ezelőtt, fénylő csillag kíséretében egy rongyos kis
Újszülött érkezett a Földre (Papini szavaival az egyetlen Tiszta minden asszony
szülötte között), aki nem csupán programot hirdetni jött. Többet adott annál!
Receptet, amelynek ?kiváltása? az emberiség túlélését biztosítja. A ?recepten? a
következő vezérgondolat állt: ?szeresd az embert, még ellenségeidet is!? Ez a
szeretet erejét hirdető Istenember lett a keresztény vallás alapítója, mely
vallásnak talán legjelentősebb szakrális központjává a Sixtus-kápolna
emelkedett. Ennek ellenére definíciós tételként rögzíthető a következő tény: a
Michelangelo által megfestett Sixtus-kápolna falain, a pápaválasztás színhelyén,
egyetlen alkalommal sem lett megidézve az Egyetemes Megváltó képe, a gigantikus
freskó-ciklus szimbolikája nyomaiban sem utal a Világ Világossága örömüzenetének
kvintesszenciájára, üdvtörténeti jelentőségére, valamint tanításának sarkalatos
tételeire, miközben a héber hagyomány által választottnak nevezett nép
szempontjából megkerülhetetlen, ám lokalizált érvényű történetek elsöprő
nyomatékkal jutottak ugyanitt szerephez. Hová tűnt Krisztus, és ahol mégis
megjelent (Utolsó Ítélet), ott miért erőltettek rá egy olyan ? az antikvitásban
és az ótestamentum szellemiségében gyökerező ? jelmezt, amelynek ?átszabására?
érkezett mindennapi létkeretünk világába? Hogyan és miért következett be az
újszövetségi Istenkép ószövetségivé történő átprogramozása, aminek következtében
az önzésre és gátlástalanságra nevelő világkép sokkal inkább került az emberiség
figyelmének fókuszába, mint az áldozatkészségre és szeretetre épülő, Krisztus
által képviselt újszövetségi eszmerendszer. Ezt a lefedési-átprogramozási
folyamatot követi nyomon lépésről-lépésre a könyv, miközben természetesen
válaszokat keres az áthangoló szándék okaira, de a megoldásokra is.