...ha magányra gondolunk, vagy magányról olvasunk, akkor valami lehangoló,
szomorú dolog képe jelenik meg előttük. Ez a könyv nem szomorú. Ez a könyv
felemelő, élő dinamizmus, élettel, hittel, reménnyel és alázatos szeretettel van
teli. Magányról olvasunk, de ez nem elkeserít, hanem felemel, nem bezár, hanem
megnyit bennünket, mert a hat remek interjúalany lelke és leírt gondolatai teli
vannak emelkedett gondolatokkal, finom érzésekkel, lelki tisztasággal és őszinte
hitelességgel. Választ és útmutatót kapunk arra a kérdésre is, hogy kell-e
menekülni és félni a magánytól? Nem lehet hasznunkra olykor a magányosan
eltöltött idő, ami belső növekedésünket szolgálja? Hiszen létezik termékeny
magány is, amely alkalmat nyújt az írás, alkotás, elmélkedés elmélyült
lehetőségeire. Ez lehet a lélek alkotóidőszaka, akár a csodák időszaka is. A
könyvben olyan példákat, útmutatókat, leírt saját élményeket és átélt
nehézségeket olvashatunk, amelyek felhívják figyelmünket arra, hogy a magányban
hatalmas kincs és lehetőség rejlik, melynek értékét fel kell tudnunk ismerni! Ez
a könyv élni tanít bennünket, mindenféle életállapotban: akár egyedül, akár
magányban, akár magányosan járjuk életutunkat. Előszó A közel 40 éves orvosi
praxisomban naponta találkozom a szív fájdalmának legsósabb könnyével áztatott
arcokkal. Kit siratnak? Mit siratnak? Elveszített dolgokat, elveszített
embereket, helyzeteket, az elveszített szeretetet, avagy önmagukat, önnön saját
belső és fájdalmas magányukat? Felgyorsult, rohanó, az emberi, belső értékeket
alig-alig értékelő, a fogyasztást hajszoló világunkban egyre több kiégett,
megfásult, elkeseredett emberrel találkozunk, akik csak a mának élnek, akik
gyakran egymás mellett, de nem együtt élnek. Ez az állapot ? amelyben a szívek
szelencéjének kulcsa egyre inkább berozsdásodott ? remek táptalaja a magánynak
és az elmagányosodásnak. Mit tesz leggyakrabban magányosságában az átlagember?
Próbál kitörni! Hová? Pótmegoldásokba! Kétségbeesetten próbálkozik a hiány
betöltésére! Ha nincs elegendô elérhető szeretet, akkor betölti pótcselekvéssel:
mint betegség, alkohol, játékszenvedély, drog, megfelelési kényszer stb., mert a
léleknek a teljességet kell megélnie. A mélyebb lelkiség igényes vágyában élő
ember nem pótmegoldásokkal, hanem valami ?MÁS?-sal tölti be ezt az űrt. Ez a
könyv erről a ?MÁS?-ról szól. Választ és útmutatót kapunk arra a kérdésre is,
hogy kell-e menekülni és félni a magánytól? Nem lehet hasznunkra olykor a
magányosan eltöltött idő, ami belső növekedésünket szolgálja? Hiszen létezik
termékeny magány is, amely alkalmat nyújt az írás, alkotás, elmélkedés elmélyült
lehetőségeire. Ez lehet a lélek alkotóidőszaka, akár a csodák időszaka is. A
könyvben olyan példákat, útmutatókat, leírt saját élményeket és átélt
nehézségeket olvashatunk, amelyek felhívják figyelmünket arra, hogy a magányban
hatalmas kincs és lehetőség rejlik, melynek értékét fel kell tudnunk ismerni!
Ezért ne féljünk találkozni magányunkkal, mert itt találkozunk saját lelkünk
mélységeivel, édességeivel és keserűségeivel. Ahhoz, hogy eddig eljussunk, időt
kell szánni a belső csendre, a lélek műhelyére, mert a csend életünk egyik
legfontosabb ?tankolóállomása?. Ezért ez a könyv egy lelki GPS ? amely elvezet
bennünket ehhez a térképen nem található ?tankolóállomáshoz?. Az önvallomásokból
sok mindenre választ kaphatunk, például arra is, hogy miért van az, hogy az
egyik ember egyedül él és nem magányos, míg a másik nagycsaládban is magányosnak
érzi magát. A magányról ennyire őszintén, ennyire tisztán, nyíltan, hittel,
HIT-elesen és szeretettel ?tálalva?, biztatást és útmutatót is adva, saját
tanúságtételekkel, az ôszinteség mélységétől sem megijedve ? mert ebben benne
van az önfeltáró ember sebezhetősége is ?, ilyen mélységben és magasságban ?
művészi módon leírva ? most találkoztam először. Ugyanis ha magányra gondolunk,
vagy magányról olvasunk, akkor valami lehangoló, szomorú dolog képe jelenik meg
előttünk. Ez a könyv nem szomorú. Ez a könyv felemelő, élő dinamizmus, élettel,
hittel, reménnyel és alázatos szeretettel van teli. Magányról olvasunk, de ez
nem elkeserít, hanem felemel, nem bezár, hanem megnyit bennünket, mert a hat
remek interjúalany lelke és leírt gondolatai teli vannak emelkedett
gondolatokkal, finom érzésekkel, lelki tisztasággal és őszinte hitelességgel. E
könyvben találkozunk azzal a belső békével, amelyhez a szeretetet az angyalok
dobják le nekünk az égből, mint egy nagy csokor illatos virágot. Ilyen illatos
virágcsokor, ilyen ?Füveskönyv? az a könyv, amelyet most a kezében tart és
olvasni kezd a kedves Olvasó. Duplán ajánlom e könyvet az Olvasóknak, mert ebben
az egyre hidegebb, jegesebb, egyre sötétebb és durvább világban hatalmas szükség
van az ilyen lelki iránytűkre. Ebben a jegeces hidegségben ez a könyv
melegséget, fényt, lelki finomságot és reményt nyújt az olvasónak. Írói biztos
lábon álló világító mécsesek, Fény-Emberek, akik nem inognak sem jobbra, sem
balra. Ilyen hitvalló emberekre van szükségünk, mint e könyv hitvallói, akikbe
bele tudunk kapaszkodni, akikről példát tudunk venni, akiktől tanulni lehet. Ez
a könyv élni tanít bennünket, mindenféle életállapotban: akár egyedül, akár
magányban, akár magányosan járjuk életutunkat. dr. Gőgh Edit neurológus,
pszichiáter főorvos Részlet Mustó Péter vallomásából Isten előtt, Isten
jelenlétében szabad lennem annak, aki vagyok. Ez is magány. Jó értelemben vett
magány. Az ismeri ezt a tapasztalatot, aki számára Isten valóság, létének
alapja. Aki nem félti magát. Nem fél tőle. Bízik. Ráhagyatkozik. Isten nem kívül
van számomra. Nem egy kívülem lévő valaki az, akivel kapcsolatot veszek fel. A
kapcsolódás bennem történik. Észreveszem magamban, hogy itt vagyok, és a lét
elfogad engem, mert vagyok. A bennem lévő élettel kerülök kapcsolatba, és akkor
érzem magam Istentől elfogadottnak, és akkor nincs a magányosságnak negatív
érzése. Magam vagyok. Jó, hogy van, ami van. Mi, keresztények azt mondjuk, hogy
Atya, Fiú, Szentlélek. Ezek a mi emberi szavaink. A mi emberi képeink, amiben
megpróbáljuk Istent valamiképpen fogalmakba kényszeríteni. Valójában titok az
élet. Titok a lét. Csendes, magányos titok az Isten. Van valami tudás, valami
akarat e mögött a világ mögött. Ez a magánynak a legpozitívabb értelme. A lét
alkotójának, teremtőjének figyelmes jelenléte. Aki figyeli, hogy mikor bújik ki
a virág. Még figyelmesebb, mint a kertész. Belülről figyel, és nem kívülről.
Meghallgató jelenlét. Élettel teli magány. Részlet Dióssy Iván vallomásából
Hivatásszerűen több mint két évtizede foglalkozom szenvedélybetegekkel. Majdnem
mindegyiknél az volt a gond, hogy valamilyen módon megszakadt vagy meglazult a
kapcsolata Istennel. Úgy érzem, hogy az éli meg negatívan a magányt, akinek
nincs kapcsolata a transzcendenssel. Nyilvánvalóan vannak olyan emberek, akik ?
és ez a többség ? nem Istennek nevezik őt. Talán valami felsőbb erőnek,
hatalomnak, aki felettünk áll. Aki teremtett minket, aki a gondviselő, akihez
fordulhatunk, aki talán feloldhatja a magányunkat. Ha nincs meg ez a kapcsolat,
akkor eszeveszett szorongásnak van kitéve az emberi lélek. Úgy érezzük, mintha
csillagközi térben kóborolnánk, kitéve magunkat minden veszélynek. Minden hideg,
rideg, kiszámított, üres, reménytelen. Nincs meghittség, nincs kapcsolat. A
felépülési programunkban pontosan az a csodálatos, hogy alkohol nélkül kínálja
számunkra az igazi, sorstársi közösséget. Amikor beismerjük teljes
tehetetlenségünket, vereségünket, és kérjük Isten segítségét, egy csapásra
átalakul minden. Egy spirituális szerző ?kvantumpillanatnak? nevezi ezt.
(Szerencsés kifejezés, mert a teremtett világ, az Univerzum és a lélek is
kvantumos szerkezetű.) Minden ugyanaz és mégis minden egészen más. Egymásra
találunk felépülő józanok, és megosztjuk egymással érzéseinket,
tapasztalatainkat. Névtelenek vagyunk, kívülállókkal nem osztjuk meg ezeket az
érzéseket. Részlet Simon András vallomásából Amikor a magányról elmélkedem, meg
kell említenem életemnek egy pontját, amikor szellemi, lelki és egzisztenciális
értelemben is krízisbe kerültem. Ebben az idôszakban már családos voltam.
Feleségemmel, Ildikóval két kislányunkat neveltük, én tankönyvillusztrálással
kerestem meg a mindennapi megélhetésre valót. A huszonnyolcadik nyelvkönyv
illusztrálása után azonban válságba kerültem. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy a
tankönyvillusztrálás művészi szinten űzhető szakma csupán, de semmiképpen nem
művészet. Én pedig a lelkem mélyén már régóta művész szerettem volna lenni.
Érzéseit és gondolatait megtéveszthetetlen egyediséggel kifejező grafikus,
akinek a munkái nem téveszthetők össze senki máséval. Végül is olyan naggyá nôtt
a különbség a között, amit csináltam és a között, amit csinálni szerettem volna,
hogy ebbe szó szerint kezdtem egy kicsit beleőrülni. Egyszerűen megcsömörlöttem
attól a gondolattól, hogy életem végéig azt kell megrajzolnom, amit mások
mondanak nekem. Igen magányosnak éreztem magam ebben a helyzetben, hiszen ez egy
olyan probléma volt, amiben senki mástól nem várhattam segítséget: művész
szerettem volna lenni, de nem tudtam, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Mivel
csak egyszerű érettségim volt, s mivel a rajzoláson kívül semmihez nem értettem,
emberi szinten semmilyen jó megoldás nem kínálkozott. Ekkor teljesen
nyilvánvalóvá vált számomra, hogy rajtam most már tényleg csak az Isten
segíthet, és meghoztam életem egyik legbátrabb döntését: közvetlenül hozzá
fordultam segítségért. Arra kértem, hogy végtelen gazdagságából ajándékozzon
nekem olyan tehetséget, amivel el tudom tartani a családomat, s amely alkalmas
arra, hogy a bennem megfogalmazódó üzeneteket egyedi módon tudjam közölni az
emberekkel. Ha nincs bátorságom megszólítani az Istent, akkor csupán a
gyerekeimnek és a feleségemnek a szeretete nem tud kiemelni ebből a magányos
állapotból. Részlet Simándi Ágnes vallomásából Az ikonírás (mert valójában nem a
festésen van a hangsúly), meditációs párbeszéd egy-egy teológiai gondolattal,
illetve magával Jézus Krisztussal, az Istenszülő Szűz Máriával és az
angyalokkal, szentekkel. Mindebből nyilvánvaló, hogy ez is csendet, magányos
órákat követel. Bár nem egészen! Az utóbbi két évben felfedeztem egy ukrán
ikonográfust Torontóban, Alexei Mezentsev a neve. Rendszeresen eljárok a
műhelyébe tanulni és festeni, ha lehetőségem van rá. Olyan az a kis műhely a
többi tanulóval, mint egy kis család. Munka közben ortodox liturgikus zenét
hallgatunk (nemcsak szláv, hanem görög és néha kopt területről is). Társaim
legtöbben ukránok, de van szerb, litván, görög, román, angolszász és egyéb
nemzetiségű is közöttünk, na meg két magyar velem együtt. Már megfigyeltem, hogy
kb. fél óra elteltével valamiféle nyugodtság száll a társaságra. Mindenki írja a
maga ikonját ? s a Lélek, ha szabad így mondani, szinte azonos rezgésbe hozza
mindannyiunk szívét. Elmondhatatlan élő forrás ez annak, aki megtapasztalja. De
van egy másik oka is, ami miatt nagyon szeretem az ikonírást. Erről elég nehéz
beszélnem, mert úgy fog tűnni, hogy túlfényezek egy olyan dolgot, ami a legtöbb
embernél nem így működik. Nálam sem működött így, negyvenéves koromig. Addig
ugyanis eléggé ?számon tartottam? magam, nagyon érzékeny voltam mindarra, amit
publikáltam. Valószínűleg a korai tiltások elleni lázadás okozta, és az, hogy
mindenáron bizonyítani akartam. Aztán egy szép napon mindez megszűnt a szívemben
? éppen az ikonfestés hatására. Valahogy megértettem, hogy én nem vagyok a
versek forrása, én legfeljebb csak a meder lehetek ebben, képletesen szólva. Az
én dolgom az, hogy a kapott üzenetet a lehető legjobban tolmácsoljam, a szöveget
gondozzam, tegyek meg mindent, hogy eljusson azokhoz, akikhez kell. Vagyis az
üzenet a fontos, nem az, hogy én írtam. Persze az én személyiségemen keresztül
zajlik mindez, ezért van a vers fölött vagy alatt a nevem. Az ikonírásnál ez nem
így történik. Az ikonokat nem írjuk alá. Én legalábbis az enyéimet nem
szignálom, nem jelzem. Részlet Jánosi Dalma vallomásából Anyának teremtett az
Úr, minden más hivatás csak másodlagos, csak kiegészítő. Az anyaság magasztos
hivatásáról könyveket lehetne írni. Maga az áldott állapot olyan különleges
kegyelmi időszak, amelyben az anya rendkívüli érzékenységre, különleges
megkülönböztetô képességre tesz szert. Legalábbis én így éreztem. Minden
alkalommal, amikor felfedeztem, hogy egy új kicsiny szív dobog bennem, végtelen
félelem és szorongás fogott el heteken keresztül a kitörő, ujjongó öröm helyett.
Nem szégyellem kimondani, hiszen nem a szívembôl, hanem a kísértőtől jövő
gondolatok voltak ezek. Az élet számomra mindig szent és Isten ajándéka volt. De
az a tudat, hogy ebbe a misszióba én most aktívan be lettem vonva, rettenetesen
megfélemlített. Hetek, időnként hónapok kellettek, hogy végre fényt láthassak.
Érdekes egybeesés volt, hogy életem olyan epizódjaiban ütötte fel fejét az élet
ajándéka, amikor én egészen más ajándékok után vágyakoztam, amikor az
önmegvalósításom első lépcsôfokára nagy nehezen felkecmeregtem. A második
gyermekem, Samu érkezésekor éppen a Vatikáni Rádió külső munkatársaként
tevékenykedtem. Minden alkalommal, amikor beléptem a rádióba, mintha a
mennyországba léptem volna. Tele volt hálával és boldogsággal a szívem. Azt
gondoltam, hogy végre elkezdődött valami igen értékes az életemben. És valóban
úgy is volt, de nem egészen úgy, ahogyan azt én elképzeltem, kicsinyes
terveimmel kiagyaltam. Részlet Károly Sára vallomásából A hitemet, vallásomat
gyakorló ember vagyok. Társamnak egy szkeptikus férjet kaptam. Úgy is
fogalmazhatnék, feladatul kaptuk egymást. Sokszor előfordult, hogy én mint
pszichológus, szakmai tapasztalatom alapján, meg voltam győződve saját
igazamról, hogy az a jó, amit én mondok. A férjem gyakran jött azzal: ?Na, ezt
azért ne mondd, nem minden pszichológia!? Joggal érezhettem úgy, hát mégiscsak ő
a férjem, neki kellene a legjobban ismernie. Akkor miért nem ért engem? Ilyen és
hasonló helyzetekben egyedül és magányosnak éreztem magam. Pedig nem én, hanem
az egóm volt magányos amiatt, hogy nem jött be a számítása. Később rájöttem,
azért kaptam őt feladatul, hogy ne sajnáljam magam, ha nem ért meg, hanem
feltegyem a kérdést: biztos, hogy jól közvetítem a gondolataimat felé? Ez a
legmegfelelőbb pillanat? Vagy túl korai és éretlen a másik arra, hogy megértse
és befogadja, amit mondok? Sokszor fontolgattam magamban, hogy az egész embert
kívánó hivatásom összeegyeztethető-e a családdal. Voltak olyan szakaszok
családunk történetében a háború után, amikor a szüleim nagyon sokat szenvedtek.
Úgy éreztem, kárpótolnom kell őket azzal, hogy nekik élek. De a Rendezőnek más
terve volt velem. Annyi bizonyosságot kaptam életemben, hogy ha szkeptikus vagy
hitetlen akartam volna lenni, akkor sem tudtam volna, mert az Úristen szinte
szemmel láthatóan megrángatott. Hát nem látod? Belebotlasz a csodába! Miután
meghoztam a döntést, hogy életemet a szüleim mellett élem, az Isten csodálatos
módon elém adta a férjem. Megmutatta azt az embert, aki nem nő, nem férfi, hanem
ember. Férfi szerepét később jelmezben próbálgatta, mint ahogy én is az enyémet.
Magamra öltöttem női szerepemben a sértett nőt, a hiú asszonyt meg a többit.
Később rá kellett jönnöm, hogy meg kell válnom az általam összefércelt
jelmezektől, ki kell bújnom a sértődött szerepekből, mert a lényeg a jelmez
alatt van.