A 13. század utolsó harmadát a történészek a feudális anarchia korának nevezik.
Az ország erejét állandósult belső viszályok emésztik fel, a tegnapi
szövetségesek mára ellenségek, hogy holnap talán ismét érdekszövetségre
lépjenek. A Kőszegiek, a Gut-Keledek, a Csákok kiskirályként szabdalják szét az
országot; külön államot jelent az államon belül az egyház szervezete, és megint
csak más érdekeknek engedelmeskednek a tatárdúlás után behívott kunok. Ilyen
körülmények között lép trónra - gyerekfővel - 1272-ben az utolsó előtti
Árpád-házi király, IV. László. Alakját a kortárs krónikások is , a
történelemtudomány is sokféleképpen írják le. Kézai Simon, aki előbb nevelője,
majd tanácsadója és historikusa, látja benne a nagyra hivatottságot, de azt is
tudja, hogy a kor nem alkalmas László uralkodói képességeinek kibontására.
Szeretne egy Árpádhoz vagy akár Attilához hasonló világhódítót nevelni belőle,
de a király erejét a belső viszályok, az elhibázott külországi háborúk és saját
gyengesége fogyasztják. Az észérvek és a nagypolitikai megfontolás Izabella
nápolyi herceglányt kényszerítik László hitveséül. Lászlót azonban a szíve egy
kun leányhoz, Éduához húzza. Ezt a feszültségekkel teli kort s a kibékíthetetlen
érdekek hálójában vergődő Lászlót mutatja meg az író. Akárcsak korábbi regényei,
az Édua és Kun László sem a mába kacsingató történelmi parabola. László
vívódása, felizzó szerelme Édua iránt azonban ismerős,a regény alapkérdései a ma
olvasójához szólnak.