Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a
titokzatos őzbak után. Mely néhány évre elpihent s ott a havason kitört belőlem
újra. Gondoíkoztam-e valaha az értelmén ennek a titoknak? Nem. Vajon Nimród fiai
gondolkoztak-e ezen, mikor tajté-kos lovaikat sarkantyúba kapták s vágtattak
országokon keresztül a csodaszarvas után? Minden útnak valahol vége van. S
emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk s eltűnődünk életünk
értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon
is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a
végén, ha kifut az út lábaink alól s lábainkból kifogy az erő. Talán én is
rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész s legjobb lett volna
semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok
tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell.