A nevem Bond. James Bond. Mondta a kém. És fejest ugrott a tengerbe. Az viszont
biztos, hogy amíg a jugoszláv nép fegyvert és paripát követelt, és versekkel
fenyegette a nagyhatalmakat, Bond a főmérnökkel kávézgatott a kikötő fölött.
Megismerkedtek, összebarátkoztak, a kémnek az ilyesmi nem jelentett gondot, a
főmérnök meg beszélgetni vágyott. Mariáról akart beszélni, akinek forró
melle-öle úgy nyomta a lelkét, mint Dózsa Györgyünk fejét a tüzes korona. Mert a
főmérnök is elvi ember volt. Tehát mindent bevallott a feleségének, s így
sikerült két kő közé keverednie, hogy a végén felfalják a disznók. Éppen azt
mesélte Bondnak - miközben a határ túloldalán a jugoszláv kommunisták
fenyegettek a vasökleikkel -, hogy mit állapított meg a felesége - olvashatjuk a
Sziveri-díjas Lovas Ildikó új regényében. De, joggal kérdezheti az olvasó,
hogyan kerül ide James Bond, a híres 007-es ügynök? Kik vagy mi után kémkedik
itt, a németek által túlfűtött gőzkazánnak nevezett Szerbiában és később is, a
titói Jugoszláviában? Elképzelhető-e, hogy másképpen alakult volna a II.
világháború, ha az angolok nem mellőzik titkos jelentéseit? Miért az a
meggyőződése James Bondnak, hogy a kommunistáknak azért kell bukniuk, mert nem
tudnak bánni a nőkkel? Vagy ez már a Kijárat az Adriára című regény női
elbeszélőjének véleménye, aki a kilencvenes évek háborús Jugoszláviájában
folytatja a nyomozást? Egyáltalán, mi köze van James Bondhoz, és miért nevezi
önmagát is nyomozónak? Miért nem érdeklik a nagy dolgok, miért csak a
jelentéktelennek látszó apróságok után kutat? És miért beszél a háborús évek
tragikus tapasztalatairól a humor, az irónia és kalandregények nyelvén? Nos, e
kérdésekre a regény minden olvasója maga találhat választ. Annyi talán
megelőlegezhető, hogy a könyvben nagyszerűen ötvöződik a dokumentum és fikció,
Bácska és Adria, a személyes és Bond - nem más ez, mint feszes rövidtávfutás az
idők között.