Az élet mindig megy tovább, a film pereg, navigare necesse est - dolgozni,
lakni, közlekedni, szórakozni, élni kell, még akkor is, ha a nemzet éppen
élethalál harcát vívja szabadságáért, felemelkedéséért. Akkor is, ha ellenséges
csapatok kerítik be a várost, a császári fővezér proklamációkat bocsát ki és
hadisarcot szednek zsidó honfitársainktól... Vass László szegedi ügyvéd,
negyvennyolcas hagyományőrző. Szereti a várost, ahol él, ezért kutatja
történelmét, közelebbről annak a három hétnek az eseményeit, amikor 1849-ben
Szeged az ország fővárosa volt. Szerzőnk közel húsz év gyűjtőmunkája során
állította össze egyedülállóan érdekes dokumentum-gyűjteményét, melynek révén
soha ennyire közel nem kerültek hozzánk a szabadságharcos Szeged mindennapjai.
Könyvünk lapjain valóban filmszerűen peregnek az események. Az ország vezetőinek
levelezéséből, korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek és okiratok halmazából
bontakoznak ki a történetek, jellemek. Hazánk nagyjai - amikor éppen nem
szoborként állnak köztereinken és nem a vértanúknak kijáró virágot fogadják,
hanem gyarló-gyötrődő emberként mutatkoznak egymás előtt, előttünk.
Testközelből. Megismerjük gondolatainkat, vívódásaikat - és néhanapján emberi
kicsinyeskedéseiket. Majd beszédeik, írásaik gondolatmenetét követve hirtelen,
villámcsapásszerűen megérezzük, hogy mi gyújtotta föl a katonák, polgárok,
kereskedők vagy honleányok szívét, lelkesedését, s mi adott erőt a halálba
induló honvédelmeknek. Ott vagyunk Szegeden, éljük a mindennapokat. Velük.
Kossuth kormányzóval, Szemere miniszterelnökkel, Dembinszky fővezérrel, Raksányi
hadnaggyal, Szeged város polgármesterével, a tanácsnokokkal, adószedőkkel,
iparosmesterekkel, szállásadókkal, kofákkal, napszámosokkal és sebesült
közkatonákkal. És nekünk is gondot jelenthet az aprópénz hiányában vásárolni a
piacon, eligazodni az arc nélküli hivatalok közember számára érthetelenül
megfogalmazott ügyiratainak és fogadóóráinak kuszaságában - ma sincs másként. És
még valami: a régies, néhol suta vagy nehézkes szóhasználat, a más elfeledett
igeidők, az ódon hangzás ellenére is rájövünk: anyanyelvünk csodálatos
gazdagsága hogyan tükrözi az akkori élet egészét. Ott vagyunk 1849-ben, a
történelem kellős közepén, mikor még áll a független Magyarország; s tudjuk,
ezeknek a szegedi napoknak az erőfeszítései is hozzájárultak ahhoz, hogy a
leveretés nem vált végzetessé.