A kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én
tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman
időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull
le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít.
Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti
rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház
Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem. Az eszmecseréket
rögzítette és műsorra tűzte a Pax a Duna tévé. Hetvennégy beszélgetés, mert a
legkedvesebb kollégákat kétszer hívtam meg. Természetesen rövidítésre,
szerkesztésre kényszerültem, hogy beleférjünk két kötetbe, kisimítgattam az
élőbeszéd írásban nem jól festő lazaságait, de igyekeztem megtartani a
természetességét, és kinek-kinek jellegzetes stílusát. Emiatt számomra érdekes
írói munkának bizonyult a szövegek formálása. Bízom benne, hogy olyasféle közös
mutatvány a végeredmény, mint az artistáké, én a mértékletes unterman szerepét
próbáltam játszani. Boldogít, ha lehetővé tehettem, hogy kartársaim
fölrepüljenek. A Kedves kollégák megjelenése lezár egy korszakot az életemben.
Hatvanéves vagyok, ideje átengednem az irodalmi kérdező szerepét alkalmas
fiatalabbnak. Sokat tanultam e beszélgetésekből, az alkotó ember, az irodalmi
hétköznapok, a szavakkal vívott küzdelem és az írók családi életének felemelő
nehézségeiről, örömeiről. Azt hiszem, olyan tudás ez, amire az olvasók is
kíváncsiak. Ha a kérdezett szerzők egyik-másik könyvéhez is kedvet támasztunk,
az már a hab a tortán. Tartsanak meg minket jó emlékezetükben.