A SZERZŐ ÍGY JELLEMZI KÖNYVÉT: Nem szeretem ezt a művemet. Pedig amikor könyvet
írok, viszonyunk az apa és a fiú kapcsolatához hasonlítható. A megfogant ötlet
kihordását gondosan előkészítem és még a gépelés vajúdását is kedvelem, mivel
fontosnak tartom tapasztalataim és üzeneteim közzétételét. Természetesen büszke
is szeretnék lenni fiamra - szellemi produktumomra. E könyvem életem hét és fél
éves kálváriáját mutatja be, amit jobb lenne elfelejteni. Mégis erre képtelen
vagyok. Talán lelki megpróbáltatásom kibeszélése segítheti öngyógyításom.
Fontosabb ennél e rémtörténet hiteles ábrázolása, hiszen még most is oly korban
élünk, amikor emberek élvezetet találnak mások tönkretételében. Ugyanakkor sokan
álltak, sőt kiálltak mellettem - könyvemet elsősorban nekik ajánlom,
köszönettel. De még a velem rokonszenvezők körében is érzékeltem, igazából nem
is fogták fel, hogy mi történt. A végig soha nem mondható magyarázkodásaim és az
engem likvidálni akarók rágalmai között nehéz volt eligazodni. Úgy érzem, hogy
ez az orvosi elsősegélyként induló, majd bűnüggyé fajult história csakis
személyiségem és pályafutásom tükrében, meg ellenségeim indulatainak és
motivációiak ismeretében érthető meg. Szeretném tárgyilagosan ábrázolni önmagam
és meghurcoltatásom, noha tudom, hogy mindenki szubjektív. Különbözőképpen
látjuk és értelmezzük ezért a világot és annak eseményeit, különösen súlyos és
személyes sérelmeinket. Éppen emiatt igyekeztem mondanivalómat dokumentumokra
alapozni. A lektorokon túl számos ismerősömet is megkértem a kézirat
elolvasására és véleményezésére. Hálás vagyok tanácsaikért és önzetlen
segítségükért. Kálváriám végén elmaradt a megfeszíttetés, de azért sikerült a
magyar egészségügy érdekében végzett életművem befejezését megakadályozni,
nevemet besározni, lelkileg megsebezni, bár meg nem törni. Büszke vagyok arra,
hogy a nyílt örökbeadást népszerűsítő orvosi elsősegély programunknak
köszönhetően hetven - közöttük 31 roma - magzat-újszülött, és talán néhány
terhes anya életét sikerült megmentenünk.