Volt egy kor, melyben e szép, e dicső hon, megszaggatva három részre, elődei
bűneit s viszálkodásait siratta vérkönyűkkel. Szivét a török birta, a magas,
ékes Budavár falai fölött karcsú minarettek nyultak fel s a Mátyás pompás
lakának romjain a basa lobogója lengett. Felét a magyar megyéknek, részben vagy
egészben, basák kormányozták; a többibe is beharapódzott a pogány vaskara.
Trencsin, Nyitra, Zólyom, Bars, Hont, Pest, Pilis és Solt, Nógrád, Esztergom,
Liptó, Turóc, Komárom, Győr, Mosony, Sopron, Vas, Zala, Pozsony, Veszprém,
Gömör, Tolna, Szolnok, Csanád, Borsod, Szepes, Abaujvár, Sáros, Ung, Zemplén,
Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, a magyar királynak adóztak, mégis birta a
török ideig-óráig, rövidebben vagy tartósabban, Ujvárt, a nyitrai, nógrádi,
lévai s levenci várakat. Ama dicső nemzet, mely kijöttekor keletről egyig nemes
volt, az utolsó vad, ronda s buta törököt nagyságolta: a basák előtt keresztbe
tette kezét s ha nejét, viruló leányát rabolta el a félhold kényurasága:
ahelyett, hogy a rablónak tőrt meritne szivébe vagy fejét hasítaná ketté, a maga
s jobbágyai marháit adatá el vagy őseinek ékszereit olvasztatá össze s igy
váltotta ki őket...