Részlet a könyvből: Leszámítva néhány olyan anyakönyvi adatot, mint amilyen a
születésem helye és ideje, apám-anyám neve, mindig is azt éreztem személyem
legfontosabb meghatározójának, hogy Vasas-drukker vagyok. Hamarabb lettem a
piros-kék színek rajongója, mint óvodás vagy iskolai tanuló. Hogy kezdődött?
Rendhagyó módon. Régen egy-egy klubhoz való kötődést az határozott meg, hogy
valakit gyerekkorában az apja melyik pályára vitte ki először meccsre, aztán
ahhoz tartozott, amíg egyáltalán érdekelte a foci. Nekem a Vasas kezdettől fogva
sokkal többet jelentett, egyetlen fénysugárnak számított az 1940-es évek
elejének kilátástalanul sötét magyar világában. Nem véletlenül alakult így.
Családunk egy kőbányai nyomortelep egyetlen szobájában tengődött. Rokonaink
sorsának változásai nyomán hol hatan, de volt, hogy tízen húzódtunk meg a szűkös
helyen, gyakran ketten-hárman is szorongtunk az asztal egy-egy sarkánál. Nappal
még kiültünk a ház elé vagy átmentünk a szomszédokhoz, de éjszaka alig fértünk
el a padlóra vetett vackunkon - mint mondani szokás, csak vezényszóra tudtunk az
egyik oldalunkról a másikra fordulni.