Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit. Tudtam, ha
hazamegyek, úgyis el kell mesélnem. Így indul az Újvidéken élő író legújabb
regénye. A mesélő, a narrátor különös nevet és különös sorsot kapott: Wien
Landesheimer teljes egészében az anyja kreatúrája, aki pokoli energiával egyedül
neveli fiát, mindenáron osztráknak akarja tudni. Neki, az idegennek, aki
kiharcolta magának az egyetlen számba jöhető apát leendő gyermekének, egy
osztrák matematikust, hogy legyártassa az osztrák állampolgárságú fiút, a
vágyott cél Wien, azaz Bécs, a város. De ő csak a sínen túl-ig jutott. A sínen
túliak tudják, hogy innen nem mindig indulnak vonatok Bécsbe. Bécs egyenértékű
fogalom a kultúrával, a jobb élettel, a jobb szagokkal, a szépséggel - vagyis a
nem balkánival. De Bécsből az épületeken túl csak öregek, betegek, bénák és
süketek jutnak nekik. Az anya ugyanis betegápolásból él, fiát mindenhová magával
hurcolja, megköveteli tőle, hogy segítsen a magatehetetlen öregek, betegek
körüli munkában. A sínen túli világban van fiúcsapat, van győzelmi mámor,
barátság és gyűlölködés, vannak persze iszonytató titkok is. Szóval ez a valóság
- Wien meg az álom.