Haj, boldog idők! Haj, szép fiatalságunk évei! Mikor ifjak voltunk, úgy
szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk,
bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hívnának bennünket gyermekeknek többé; és
íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal
minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk sem szolgál bennünket
úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a
hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a
nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor
azután felsóhajtunk: haj, boldog elmúlt idők, haj, szép fiatalságunk évei! Csak
még egyszer gyermekek lehetnénk! Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora.
Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára is elfelejtenek nótáinkkal együtt.
(Előszó)