Halk tünemények, alig élő fátyolképek, inkább képzelt, mint hallható
zenedarabok, a Krúdy Gyula Szindbád-tárcái, élet, amely ott finom, mint az
életről való képzelet. Az a csodálatos, festhetetlen szín van Szindbád
történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat, amely ócska
tükrökre lehel, megőrzött selymeket, illatosít, antik ékszerek köveit teszi
gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szindbád mesél, gyengédebb és érzékenyebb a
muzsikás cigányok üveghangjainál, az ember régi hangszereket képzel, clavecint
vagy viole de Gambe-ot. A Szindbád-tárcák harmadik-negyedik sorában már érezned
kell azt a bánatos s mégis könnyű, illatos mélaságot, amely olyan nekem, mint
mikor az erdőben halkan elered az eső. Félek, hogy a leheletemmel elfúvom a
betűket, mikor Krúdy tárcáit olvasom, nem a szívembe szívtam a kis betűket, a
sorokat, hiszen én vagyok ez, énrólam szól, nekem írta. (Szép Ernő)