A ?német nyelv egyik legnagyobb, legmerészebb, legmagasabbra törő költője volt,
drámaírónak párját ritkítja ? s párját ritkítja mindenképpen mint prózaíró,
elbeszélő is; egyszeri, soha vissza nem térő tünemény volt, kirítt minden
hagyományos rendből és elképzelésből, excentrikus témáiba úgy beleásta magát,
hogy az már hisztériával, tébollyal volt határos: és mélységesen szerencsétlen
volt mindemellett, olyan igényeket támasztott önmaga iránt, amelyek felőrölték
életerejét, a lehetetlenért küzdött, minduntalan pszichogén, lelki eredetű
betegségek sújtották, és korai halálra volt ítélve: harmincöt esztendős korában
megölte magát, egy nővel együtt, akit nem is szeretett, csak a meghalni akarás
fűzte össze őket, mert az asszony gyógyíthatatlan beteg volt; megölte magát,
mert amint mondotta, ?ezen a földön nem volt már tanulni- vagy
megszereznivalója?; megölte magát, mert belefáradt tökéletlenségeibe,
metafizikai vágy szállta meg, hogy töredékes egyéniségét elszórja a mindenségbe
? hátha az majd tökéletesebb egységet teremt belőle. Harmincöt év: ilyen rövid
idő alatt tört ki belőle hatalmas életműve. ?Kitört? ? nem helyes szó, mert
lassan, kínlódva dolgozott, szüntelenül törölt és módosított: másrészt azonban
mégis ez a helyes szó, mert minden, amit csinált, szélsőséges és aggasztó
dinamikájú; ilyen rövid élet folyamán tehát, s még azáltal is késleltetve, hogy
csak későn ismerte fel önmagát, későn értette meg, hogy elhívatott költő és
csakis erre hivatott ? rövid néhány esztendő alatt, egymást követő vulkanikus
kitörésekben, olyan művet hoz létre, amely már mennyiségileg is bámulatra méltó.
? Thomas Mann Heinrich von Kleist(1777-1811), e magányos lángelme, a korunkban
újonnan felfedezett nagy drámaíró és elbeszélő legmaradandóbb alkotásait
nyújtjuk át a magyar olvasónak a szerző születésének kétszáz éves évfordulóján.