Csakugyan nem én írtam? A dolog meglehetősen bonyolult. Hogy is mondta
felmenőiről József Attila? ťVerset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket
és emlékezem.Ť Valahogy így vagyok kipécézett ťáldozataimmalŤ én is paródiát
írunk - ők fogják ceruzámat, s nekem csak annyi a dolgom, hogy érezzem őket és
emlékezzem. De azt aztán alaposan. Illetve, hogy egyszerre érezzem-lássam őket
belülről meg kívülről. Vagyis: hogy kiforgassam őket, mint egy kívül dekoratív,
belül itt-ott bélése-szakadt kesztyűt. Purifikátori gúnnyal és apostoli
szeretettel. S tudván tudva, hogy a parodista élete kizsigerelt szerzőinek
életétől függ. Hiszen - valljuk meg - a legtalálóbb görbetükör is hiábavaló, s
feledésbe is merül, ha a tükrözött irodalom egésze érdektelen. Számos jeles
írónk bánatomra mégis hiányzik e gyűjteményből. A tollam eddig valahogy nem
akaródzott reájuk állni. Erőltetni meg nem szabad az ilyesmit, abból nem sülhet
ki jó. Talán. Majd. Egyszer. Ami e kis írások műfaját illeti: engedtessék meg
őket irodalmi karinthkatúráknak titulálnom. A hódolat jeléül az iránt, akit
mesteremnek és örökhagyómnak tisztelek. Kritikusaimnak annyit, hogy nem kell
fukarkodniuk a felsőfokú jelzőkkel, utóvégre minden itt olvasható paródia
egy-egy kis remekmű. Ha ellenben korholni óhajtanának, eleve rossz helyen
kereskednek, hiszen ezt a könyvet, mint tudjuk, nem én írtam... (A szerző)