A világ, amely az embert és tudatát is magában foglalja, eredetileg nem a
dolgok, hanem a szavak világa: alapjában véve szövegstruktúrája van, és ezért
lehetőségünkben áll, hogy úgy olvassuk, mint egy szöveget. A figyelmes szemlélő
számára a világ a megismerés minden fázisában a szó, a logosz által struktúrált
lényiségként jelenik meg. ?Világa? csak én-lénynek van, mégpedig csak a
szójellegűség, a Logosz által, amely szintén csak én-lény számára létezik. A
szó-jellegű játsza a központi szerepet az itt következő vizsgálódásokban, és nem
az idea. Az emberi szó, mivel részben megjelenik az érzeti világban, részben
rejtetten, a tudat tevékenységeként él, egyaránt szolgálhat az ember és az
érzeti világ modelljeként. Ezeknek ? akárcsak a szónak ? maga az ember adja
rejtett részét, értelmét. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a magasabb
tudatszintek elérésével a világnak és az embernek megfelelő magasabb ideákat
éljen át, és ezzel párhuzamosan a természet könyvében való olvasás felé
fejlessze tovább észlelőképességét. Dolgok helyett ekkor ismét írásjeleket vagy
beszédjeleket észlelhet. Így jut el a teljes vagy igaz valósághoz. A teremtés
értelme ? a kozmikus teremtő ige rejtett része ? az volt, hogy eljuttassa az
embert az értésnek eddig a pontjáig. Az új értelem, az új valóság az ő
tovább-teremtés révén jön létre. A fogalmak vagy az ideák mindig szolgálják az
embert: tárgyainak vagy tudományainak fogalmaiként, kultikus ideákként
nevelését, művészi ideákként önnevelését, meditációs ideákként esszenciális
jövőjét. Mert a jövőt állandóan újra kell alkotni, most már az embernek ? régi
bölcsesség ez, amely az indiánok nyelveiben már formát öltött, amelyet az
indiánok éltek, és amely lassan, a katasztrófához közelgő fejlődési úton ismét
felvillanni látszik. Bárcsak ezt az ősi bölcsességet a ? mindig bizalmon alapuló
? szó barátságos melegsége a modern tudatba emelné.