A székely havasok között, ahol a fenyők csúcsai a fellegekbe nyúlnak, álmodik
egy parányi falu. Ordasvölgynek hívják, mert farkasok lakják körös-körül az
erdőrengeteget, s csikorgó téli éjszakákon éhesen és vérre szomjasan innen
hurcolják rejtekhelyeikre a drága eleséget: állatot és néha - embert. Az
óriáshegyek lábánál riadtan bújnak egymáshoz az apró fehér házak, csak egy van
közöttük, amelyik bátran kilép és egyedül és magasan áll a hegyoldalban, mintha
a többire vigyázna, az Isten és a tudás háza: a templomiskola. Mögötte, mintha
égbe törne, úgy emelkedik a falu babonás, szent szikla-hegye: a Rívó. Az emberök
szeretik és félik - egyszerre és úgy beszélnek róla, mintha lelke volna. Ki
tudja nincs-e igazuk? A hegy lábánál a temető fekszik, ahová évszázadok óta
megtérnek a fáradt emberek. A fák gyökerei régporladt halott testekből szívják
magukba az életet s ha suttogni kezdenek, ki tudja, nem a halottak szólnak-e az
élőkhöz a sötét erdőkből, vagy a sziklacsúcsról, ahonnan a fény jön s az
ítélet... A nap a Rivó felett éri el a délt, onnan sugározza szét kalásztérlelő
melegét és ott pattan ki a szivárvány, a sokszínű csoda. De ott születnek a
villámok is, amik felgyújtják a házat s a csűröket és ott gyülekeznek a felhők,
ott terem a vihar, ami végigzúg a falu felett