A szerzetesség az egyházban a prófétai hagyomány folytatója, a Lélektől
ihletett, karizmatikus életforma. A Szentlélek hívta életre, és nem szűnik meg
alakítani, megújítani, koronként és tájanként újra életre hívni. A szerzetesi
karizma szabadságát épp az életszabályok keretei őrzik és garantálják. A nyugati
szerzetességet kezdettől fogva inspiráló Kelet, Egyiptom, Palesztina és Szíria
sokszínű szerzetesi világa ezekre a keretekre úgy tekintett, mint az életet
segítő, eligazító tanácsokra. A korai szerzetesség keleti kolostorainak
szabálygyűjteményeiben legtöbbször különböző szerzetesatyák bölcs tanításait
találjuk, s a legritkább esetben vált az életszabályokból jogi karakterrel bíró
törvény vagy szabályrendszer. A Szent Benedek korát megelőző időből ránk maradt
nyugati szerzetesi regulák éppen ebbe a folyamatba engednek bepillantást. A
kezdeti, szerzetesi zsinatra emlékeztető gyűlésen megfogalmazott
rendelkezésekből és spirituális buzdításokból az időben előre haladva egyre
karakteresebb jogi szövegek születtek: olyan szabálykönyv, amelyet a belépőnek
fel kell olvasni, amelyet a szerzeteseknek ismerniük kell, amely leírja a
közösségben a hatalomgyakorlás módját, az imádság és a munka rendjét, a vendégek
és szerzetesnövendékek befogadásának eljárásmódját és a vétségekért kiszabott
büntetések fajtáit is. Jól látható módon az élet alakítja a szabályokat és a
szabályok az életet.