Több szempontból is nukleáris családról szól e regény története: egy szklerózis
multiplexben szenvedő hetvenéves anyáról, Billie Raitliffe-ről, középkorú,
szerencsétlen iszákos fiáról, Hexről és ennek mostohaapjáról, Billie második
férjéről, Lou Sloane-ról. A cselekmény egyetlen hétvégét ölel fel, de ezalatt
szinte minden végigpereg, ami a második világháború óta a családdal és
Amerikával történt. Lou, aki a helyi atomerőmű főmérnöke volt, s éppen most
rúgták ki egy régi rossz döntés miatt, amiért nemcsak ő volt a felelős, de amely
most katasztrófával fenyeget Lou tehát nem bírja tovább magatehetetlen, sőt
meghalni akaró felesége ápolását, etetését, tisztába tevését (tizenöt évig
derekasan csinálta), és otthagyja az asszonyt. Billie üzen a fiának New Yorkba,
aki azonnal haza is megy, hogy romokban heverő magánéletét egy másik romhalmazra
cserélje. Miközben a kisebbfajta kórházként felszerelt házban anyját fürdeti,
annak elmotyogott töredékszavai felidézik benne a hétesztendős gyakori önmagát,
amikor a metropolisból ebbe a patrícius connecticuti városkába költöztek, ahol a
kövér és dadogós kisgyerek pocsékul érezte magát iskolatársai között, s ahol
alig egy évvel később az apja a szeme láttára vérzett el az episzkopális templom
vasárnapi iskolai alagsorában (1946-ban az utolsó kísérleti atomrobbantások
résztvevőjeként dózis kapott). A közeli vendéglőben, miközben anyja összevizeli
magát és a fél éttermet, s Hex egy középkorú, kifestett nőben hajdani gimnáziumi
ideáljára, reménytelen szerelmére, Jane-ra ismer - az egykori iskolaszépe több
férjen túl van, két fiát neveli egyedül, nem vitte semmire -, a televízió
ködösítő tájékoztatásából megtudják: az atomerőmű javíthatatlanul meghibásodott,
ömlik belőle a toxikus lé a tengerbe és a talajvízbe.