?Az utolsó nyarat idézem most fel, az utolsót, mielőtt elküldtek. 1979 volt, és
a nap betöltötte az eget. Tripoli ragyogva és mozdulatlanul nyúlt el alatta.
Szulejmán kisgyerek még, de az utcabeli gondtalan játék, szülei odaadó szeretete
s a tisztes jómód közepette egyre inkább felsejlik előtte, milyen, is valójában
a világ, amelyet Kadhafi ezredes ereje teljében ural. Egy alkalommal a város
főterén észreveszi apját, akiről úgy tudja, üzleti úton van, s bár még parfümje
illatát is érzi, ahogy elmegy mellette, apja egy pillantást sem vet rá. Ettől
kezdve válik a világ egyre félelmetesebb hellyé Szulejmán számára, ahol
kérdéseire vagy nem kap választ, vagy csak hazugságot hall. Apja egyre többször
és egyre hosszabb ideig marad távol, s a kisfiú különösen erős, bensőséges
kapcsolatba kerül az anyjával, aki megosztja vele gyereklányként átélt
megrendítő történetét, így azt is, hogyan lett szinte gyerekfejjel asszonnyá. A
tettetések és elhallgatások, a megmagyarázhatatlan történések egyre gyakrabban
fenyegetik Szulejmán otthonát, s már-már szétfeszítik az egykor biztonságosnak
vélt falakat. Matar csodálatosan ír. Remek megfigyelő, aki a maga nyers
valójában adja vissza mind az abszurditást, mind az érzelmek áramlását.