Vannak magyar versek, amelyek a maguk teljes és zárt világában minden
történelmi tanulmánynál vagy publicisztikai okfejtésnél hitelesebben ragadják
meg a nemzet közös tapasztalatait: közös félelmeit és reményeit. Ezek
egyszersmind a nemzeti közösség lelki életének ?lenyomatai, nagy érzelmi erővel,
közös történelmi emlékeket ébresztve, közös tanulságokat megfogalmazva mutatják
meg azt, hogy Magyarország, a magyar nép milyen felismerésekkel és érzésekkel
reagált élettörténetének drámai eseményeire. Hogy magas irodalomtörténeti
példákra hivatkozzam, ilyen Petőfi Sándor Nemzeti dala, Vörösmarty Mihály nagy
történelmi siratója: az Előszó, Ady Endre háborús számvetése és humanista
hitvallása: az Ember az embertelenségben, Babits Mihály költői önvizsgálata: a
Jónás könyve, Kosztolányi Dezső két nagyszabású búcsúverse: a Hajnali részegség
és a Szeptemberi áhítat, József Attilának a nemzeti sorsot költői mérlegre
helyező verse: A Dunánál, Dsida Jenő panaszos nemzeti zsoltára: a Psalmus
Hungaricus, Radnóti Miklós személyes, egyszersmind közösségi számvetése: a
Hetedik ecloga vagy Márai Sándor történelembölcseleti magaslaton megfogalmazott
közösségi siratója: a Halotti beszéd. Folytathatnánk a példák sorát, a magyar
költészet minden korban, minden nemzeti tragédia mélyén megtalálta azokat a
szavakat, amelyek összefoglaló módon szólaltatták meg a magyarság közös
tapasztalatait, gyötrelmeit és reményeit. Ebben a tekintetben a második
világháborút követő évtized magyar költészetében Illyés Gyula Egy mondat a
zsarnokságról című nagyszabású költői művét állíthatjuk melléjük, mint a
zsarnoki uralom iszonyú működésének és pusztító következményeinek elemző,
egyszersmind vizionárius látleletét.