Miközben a nála több mint húsz esztendővel fiatalabb iskoláslánnyal második
házasságát, s egyben élete megújítását tervezte az író, elégikus, egyszersmind
kegyetlenül illúziótlan történeteket vetett papírra idősödő férfiak és ifjú
lányok szerelméről. A Bukfenc és Az útitárs nem a remélt boldogságról szól,
hanem arról, hogy az álmok beteljesületlenek maradnak, arról, hogy a tiszta
érzelmeknek nincs helye, az ártatlanságnak nincs értéke sem a budapesti
embervásárban, sem pedig a múltjukba temetkező felvidéki városkák tisztes
polgári világában. Azt az egyszerre vigasztaló és vigasztalan felismerést, hogy
a szerelem nem lehet életmegoldás, de hogy élni sem érdemes nélküle, a költészet
mágikus erejével tudatják e kisregények, a magyar szecessziós próza mesterművei.