A Dühöngő, horgonyra csapva Sebastopol előtt, mint egy rengeteg máglya
világított ez éjjel a Fanari-öbölben, kigyúlva s kimagasodva izzó
páncél-tömegével a roppant csend és homály mélyén. Körülötte a tenger síkja
megtelt sárgás-arany makulákkal, amint az árbocokról, kötelekről, kürtőkről,
hidakról s korlátokról a fény pazar kévékben elszóródott, megfürdött s elmerült
csillogva. S távolabb, a teli hold hintette a vízre, rengő ezüst tallérjait. Ez
volt az admirális Welten-Wensky névnapja. Éjfélkor a födélzeten már mind
részegek voltak az aranytisztek, zord, kemény és elbutult ábrázatok egy
hortenziás asztal körül, a fehér ingvértek, rendjelek és paszomántok
ragyogásában, elborult szemekkel s mint a márvány mozdulatlanul. Részegen de
fegyelmezetten, az őrködő ösztön és lappangó rémület sugallatában mereven ültek
a fényben, a mámorukat harapdálva s egymást bámulva mint a halálfejek. (előszó)