Mielőtt kijutottunk volna a tulajdonképpeni villeboni útra, valamiféle széles
fasoron mentünk, amely mintha tudta volna, hova visz. Még ma is, amikor nekem az
összes hely a földön szép sorban megtagadta beleálmodott titokzatos lényegét,
szép sorban megtanított rá, mennyire hasztalan, ha egy helységnév esztelen
vágyat ébreszt bennem, hogy odautazzak, mégis úgy tűnik, ebben a fasorban van
valami azzal rokon, amiről annyit ábrándoztam. Néha látom is álmomban, női
alakok, félig árnyékba rejtve, valamilyen láthatatlan munkát végeznek. Érzem,
ezúttal már nem képzeletben, hanem közvetlenül átérzem a táj titokzatos
lényegét, a képzeletem lát, az álmomat élem, de akkor fölébredek. Máskor ébren
élem át ezt a csodálatos érzést, de abban a pillanatban, amikor éppen
megragadhatnám az allé rejtelmes különösségét, elalszom, vagy ha erőltetem az
ébrenlétet, nem látom többé. Mert valóban vannak dolgok, amelyeket nem volna
szabad nekünk megmutatni. És elnézve, hogy egész életem kimerül abban, hogy
megpróbálom meglátni ezeket a dolgokat, úgy vélem, talán ez az Élet rejtett
titka. Marcel Proust, 1908-ban, harminchét évesen sok kitérő után rájött, hogyan
fogja megírni Az eltűnt idő nyomában hétkötetes, háromezer oldalas eposzát, mely
a 20. század legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik. A szerző
hagyatékából néhány éve előkerült 75 kéziratlapot olvasva feltárul előttünk a
nagy mű ősforrása, mintha maga Proust vezetné gondolatai kellős közepébe
olvasóit. 110 évvel a regényfolyam első kötete, a Swann a megjelenése után az
íróval együtt mi is átélhetjük mondatai és szereplői születésének pillanatait.
Ezen a 75 kéziratlapon még szinte semmi sincs készen, de mégis minden a helyére
kerül, kirajzolódnak a katedrálisokat idéző regényfolyam első körvonalai, s a
szemünk láttára áll össze az összetéveszthetetlen Proust-mondat. Aki meg akarja
érteni és élvezni akarja Az eltűnt idő nyomában mélyen örvénylő szövegtengerét,
annak ez a könyv megbízható iránytűje lesz.